Amikor Napóleon álma valóra vált – a Csalagút története

Az építészek a modern világ hét csodája közé sorolják. Gondolata több mint 200 éve merült fel először, ám az akkori technológia nem tette lehetővé megvalósulását.

Elképesztő mérnöki teljesítmény, egy tenger alatti alagútrendszer, mely 52 kilométer hosszan húzódik.

Építése számos problémát vetett fel, ám a tudomány győzedelmeskedett: így épült a Csalagút.

Fotó: Christian Hartmann/Reuters

Mióta a jégkorszak végével a mai Franciaország és Anglia területeit összekötő gleccserek felolvadtak, a két partot a csaknem 40 km széles La Manche csatorna választja el. A 19. század elején, a napóleoni háborúk idejében felmerült a franciákban, hogy egy alagútat építve száraz lábbal kellene az angol területekre jutni a brit flotta által lezárt La Manche-csatorna helyett. Végül az alagút csak közel két évszázaddal később valósult meg.

Ugyan 1880-ban az angol oldalon már elkészült 2 kilométernyi járat egy Thomas English tervezte fúrógéppel, azonban a brit hadsereg egy lehetséges vízbetöréstől tartva leállíttatta az építkezést. Később, 1922-ben és a 70-es években is végeztek próbafúrásokat, ám a tényleges alagút megvalósítása még váratott magára.

1986-ban aztán a két ország elnöke végre megegyezett, és a Canterbury Egyezmény alapján megkezdődhetett a 8 éven át tartó munka. Épülni kezdett hát a Csalagút, vagyis Csatorna-alagút; az a tenger alatti alagútrendszer, ami a La Manche-csatorna alatt húzódva összeköti Franciaországot Angliával.

Pontos és hosszas geológiai felmérések voltak szükségesek ahhoz, hogy a csatorna alatti kőzetrétegek közül találjanak egyet, amelyben a példátlan nagyságú feladat sikeresen végrehajtható. Mikor a földmérők kijelölték az alagútrendszer nyomvonalát, a két ország a partoktól elindulva elszánt versengésbe kezdett.

Mindkét brigádnak összesen három, egymással párhuzamos járatot kellett építeni, hiszen a két irányba tartó majdani vasúti pályák között szükség volt egy szervízjárat kialakítására, ami egyben menekülési útként és szellőzőként is szolgál mind a mai napig. A terv az volt, hogy a két ország fúróbrigádjai a csatorna közepénél kijelölt összekötőpontnál találkoznak. Ám a vállalkozás rendkívül kockázatos volt, mert a felszínen megszokott földmérési módszereket egyáltalán nem lehetett alkalmazni. Gondoljuk csak el, ez körülbelül olyan, mint két embernek egymáshoz sétálni és elsőre kezet rázni – mindezt végig csukott szemmel. A szakemberek között egyébként Strébely Erzsébet, Vagács József és Pethő Csaba magyar építőmérnökök is dolgoztak.

A mérnökök további nehézségekbe ütköztek a munkák során. Az angol brigád munkaterületén egyszercsak sós víz kezdett az alagútba szivárogni. Nem voltak felkészülve rá, hogy a járatok vonalát kijelölő kőzetréteg repedezett. Komoly és sok időt felemésztő feladat volt a problémát áthidalni, ami azért is jelentett gondot, mert a magánpénzből finanszírozott gigaberuházás már így is jócskán túllépte a költségvetést.

Az erőfeszítéseket végül is siker koronázta: a két nemzet alagútjai 1990. december elsején találkoztak. Az szintbeli eltérés alig 35 cm volt. Földmérési szempontból páratlan eredmény.

1994-től megindult a forgalom az alagútban, mely 13 ezer év elteltével ismét a kontinenshez kapcsolta a brit földet.

A napóleoni háborúk ideje mára már történelem. A Channel Tunnel a két ország közti béke pecsétje. Talán igaz, hogy mindennek megvan a megfelelő ideje. Ki tudja…